A fiatal angyal méltóságteljesen sétált be a fekete terembe. Érzelmeit ugyan nem mutatta, de titokban ámuldozott a csodálatos fekete márványból faragott apró és nagyobbacska démonszobrokon. A padló alatta a fekete és a sötétszürke színében pompázott. Lassan lépdelt, mindent tanulmányozott. A folyosó nagyon hosszú volt, széles ablakokkal, amin a kinti atmoszféra különös vöröses fénye áramlott be, megtöltve a termet fénnyel.
    LaCroix fehér szárnyai végigsúrolták a tiszta, fényes padlót. A folyosó két oldalán a legszélesebb ablakoknál amolyan beszélgető helységek voltak berendezve. Tiszta, fehér asztalok, fehér ülőgarnitúrával. A folyosó végén lévő ajtó kitárult és egy alacsony férfi lépett be rajta. Halvány, szinte hófehér bőre ragyogott a teremben. LaCroix felé kezdett sétálni, aki megállt, megvárta, míg a férfi elér hozzá.
    Ahogy közelebb ért, az angyalnak volt ideje tanulmányozni démoni kísérőjét, a férfi inkább fiúnak látszott, bár ezeknél sose lehetett tudni, haja színe nem fekete volt, ahogyan gondolta, hanem nagyon sötétkék. Fekete szemeit az angyalra függesztette, és kezét felé nyújtotta, ekkor LaCroix megfigyelhette, hogy a fiú körmei is mind kékek. Kezet ráztak, majd a fiú elindult előre, mutatni az utat. Hamar megállt, és a fehér ülő alkalmatosságok egyikére ültette le az angyalt.
- Úgy gondoltam…- gondolatmenetét félbeszakítva egy magas, izmos férfi lépett a folyosóra. Fekete, szegecses nyakörvet viselt, különös aura lengte körbe, ahogy közelebb ért, tisztán ki lehetett venni, gyönyörű fekete –vörös szárnyát. A bíbor ezer színeiben pompáztak a belső tollak, míg a külsők koromfeketék voltak. Egyszerű fekete inget, vörös nyakkendőt, és fekete szmokingnadrágot viselt. Még közelebb érve LaCroix azt is megfigyelhette, hogy szemén és a szeme alatt valamiféle festés van.
    Az angyal felállt, illendően köszöntötte az érkező démon fejedelmet. Kezet ráztak és helyet foglaltak a kényelmes fotelekben, kanapékon.
- A gondolat elszáll, a tettek sokkal fontosabban a mi világunkban. Nemde Mr. LaCroix?
- Azt hiszem igen- az angyalon először látszottak a félelem apró jelei. Tudta, hogy a démonok pillanatok alatt végeznének vele. A hadúr máris fölényes győzelmet aratott felette. Már maga a megjelenése tiszteletet parancsoló volt. Lopva pillantott körbe, idegesen feszengett. A kékhajú fiú kedvesen mosolygott felé.
- Maga még nagyon fiatal. –mosolygott a démon. – De ne is fecséreljük tovább a szót. Mind tudjuk, miért van itt.
Csak bólintás volt a válasz.
- Luther, hozz valamit inni az úrnak!- hangzott a lágy kérés, ami sokkalta inkább parancsolóan hangzott.
 A fiú bólintott.
- Mit kér LaCroix úr?- kérdezte a hadúr.
Alig jött a szó az angyal szájára.
- Egy tea. Egy tea igen jól esne. - bökte ki végül.
Luther távozott a folyosóról.
- A Mennyeknek nincs joga a lányomhoz! Tudom jól, hogy az Úr igényt tart még a feleségemre is, de bárminemű erőfeszítés felesleges. Senkinek nem hiányzik a háború, ezt maga is nagyon jól tudja. Ez az ellenőrzés is nevetséges és felesleges, Lawaros jó vezér lesz.
- Úgy gondoljuk- szólalt meg szinte remegve az angyal, már nem tűnt olyan erősnek, sőt, sokkal parányibbnak érezte magát a hadúr jelenlétében. – Mi úgy gondoljuk
- Elnézést, hogy a szavába vágok, de a Menny most háborúzik minden fronton?
- Nem, miért?
A hadúr hangosan felkacagott.

- Szórakozik velem az Úr?- állt fel, öklét rázva az ég felé. Kitárta karjait és újara helyet foglalt, összekulcsolva karjait széles mellkasán.
- Mondja csak, maga hány éves?- kérdezte egy kis kínos csend után.
- 223 éves lettem tavaly. – válaszolt automatikusan. Nem érezte magát fiatalnak, úgy érezte, sokat tud az őt körülvevő világról.
A hadúr arcáról nem tűnt el a mosoly, csak egyre szélesebb lett.
- Akkor sokat kell még tanulnia, fiatal barátom.
Luther lépett be a terembe, kezében egy fekete tálca, rajta kék-kristály teázó készlet. Minden annyira pompás volt. Ha csak ezt a részét látja a Pokolnak az ember, nem is gondolná, milyen rút világ ez. A kékhajú fiú megkínálta teával a vendéget, majd a hadurat is. Alázatot nem lehetette látni tekintetében. Nem félt, tisztelte a hadurat, de nem félt tőle. Visszaült korábban kiválasztott helyére, és ő is elkezdte szürcsölni a teát.
- Igen- bólintott a közjáték után az angyal. – De Defren uram, tudja, hogy nem azért vagyok itt!- állt nagy nehezen a sarkára.
- Milyen bátor lett hirtelen- nevetett ismét Defren. – Mindazonáltal, mint már említettem, nem kaphatjátok meg a családomat. - tekintete elkomorult, valami fekete füst kezdte körülvenni. Az angyal rettenetesen megrémült, úgy gondolta, itt vége az életének. Pedig odafönn azt mondták neki, hogy Defrennel semmi gond nem lesz, mert békés természetű. Hát most nem úgy tűnt. Kínosan elkapta a tekintetét, Lutherre nézett. Látta, hogy a fiú megbabonázva nézi a hadurat. A füst hirtelen abbamaradt, eltűnt, mintha nem is lett volna ott. LaCroix Defren felé fordította a fejét és kígyóéra emlékeztető szempár nézett vele szembe.
- Nagyon hosszú ideje szinte tudatom alatt vágytam egy körülvevő családra - mondta higgadtan - Nem vehetitek el tőlem, nem tekinthettek be az életünkbe, a Mennyek lépjenek ki az életünkből! Eljön majd az ideje minden mesének, minden látásnak. Én hosszú utat tapostam ki idáig, nem hagyom, hogy megzavarjátok a nyugalmam és a boldogságom.
Mondandója közben kezével masszírozta homlokát.
- Miféle hosszú utat?
- Ez egy roppant hosszú történet- sóhajtott Defren.
- Időnk van…
- Haha! Kedves ifjú. Szeretnéd hallani a történetemet?
Luther is és LaCroix is bólintottak. Defren újra visszanyerte jókedvét, mosolyogva vágott neki a mesélésnek.