Az öregasszony az asztalhoz ült. Vacsorázott éppen. Egy kis tegnapi maradék leves került terítékre. 

A fátyolfehér függönyöket gyengéden símogatta a nyárvégi fülledt, párás szellő. Megfogta kanalát és lapátolni kezdte a vacsorát. Lassan evett, kevés étele volt, mindig gondosan be kellett osztania. Az ő országában nincs nyugdíj és már egy rokona se törődik vele igazán. Öregek otthonába csak azért nem került, mert a postai munkájából eltudja látni magát.Szűkösen él igaz, de legalább életben van. A saját házában, saját holmijai közt.

    Férje öt éve hagyta magára, csendesen távozott, senki sem ment a temetésére, kivéve őt: Heidit. Sose kérdezték a nénit hogy fáj e neki, hogy gondol- e még rá. Nem figyeltek rá, csendesen mindenki magára hagyta. Családja rég széthullott. Fia örök lázadó volt, drogokat árult az utcán, ezért börtönbe került, majd egy lázadás következtében életét vesztette. Lánya egy trehány, semmivel nem törődő szajha lett apja halála után. Sok gyermeket szült különböző férfiaktól. Így a néni magára maradt egy sötét belvárosi, zsúfolt, tíz emeletetes panelházban, ahol a penész rég megette a tapétát éa a csótányok az egerekkel karöltve lakmároznak a szemetes kosár tartalmából.

    Befejezte vacsoráját, visszaballagott kicsi, sötítített szobájába és aludni tért. Alig telik el egy óra, a néni csengetésre ébred. Felkecmereg, elcsoszog a bejárati ajtóig. Kitekint a kukucskálón és egy sebesült férfit pillant meg. Magas, kreol bőrű, ilyesztő fekete szeme van, ami mintha vörösen villogna. Vér folyik az állán, az oldala erősen vérzik. Újabb, sürgető csengetés rázza ki a nénit a révedezésből.      

    Kissé hezitál, hogy ajtót nyisson e, vagy elkergesse a csavargót. A férfi szemét fürkészi a kukucskálón át és melegséget lát benne. Mint egykor a fiában, amikor még az ő világa is meleg volt és telve volt színekkel és gyönyörű reményekkel. Végül ajtót nyit. Az idegen elvánszorog a konyháig, majd a székbe roskad.

- Vasat, vért, életet!- követeli.

    A néni higgadt marad, a hűtőjéhez ballag és elővesz egy palack régi címes vörös bort. Féltve őrzi, szebb időkre gondolva, jobb holnapokra. Ma mégis felbontja és csoba ohárba tölti az idegen számára. Leteszi a férfi elé az asztalra, a látogató felnéz, végigméri a hölgyet, majd morogva újra a bor felé fordítja tekintetét.

-Még- mondta az idegen, újra a nedűre koncentrálva.

Az öregasszony még töltött. Az idegen felkecmerget, kivette a néni kezéből az üveget és egy húzásra kiitta a tartalmát. Újra Heidire nézett és megnyalta szája szélét. A nő nagyot nyelt.

-Segíthetek?

-Vasat, vért, életet!

-Elnézést, nincs több borom, sem ilyen jellegű élelmem- sajnálkozott az asszonyka bár maga sem tudta miért, hiszen az idegen csak úgy beesett ide és pimasz is volt!

A férfi újra felmérte az asszonyt, közeledett hozzája. Heidi nem húzódott el. érezte, ahogy a látogató orrcimpái kitágulnak, hallotta, hogy nyílik a szája. Csattannak a fogai. Majd puha ajkak érintését fedezte fel rég elhanyagolt bőrén. A férfi megcsókolta a homlokát, majd sietve távozott.

   Öt évvel később a néni észrevétlenül távozott az élők világából. Sohase tudhatta meg, hogy az aznap esti események valóságosak voltak e, vagy csak képzelgett a penésztől. Másnap az ajtaja előtt talált egy különös vörösbort, amiről még sohasem hallott, mégis tudta hogy értékes. Jó ízű volt, ezúttal nem késlekedett az elfogyasztásával.

    Temetésén egyetlen, fekete köpenybe burkolódzott alak jelent meg csupán. Magas férfi volt, húsz év körülire saccolták a temető gondnokok. Hosszasan állta a sír mellett, halkan mormolt valamit, majd egy fehér szalaggal átkötött vörös rózsát helyezett Heidi sírjára. Az alak azóta is rendszeresen megjelenik a néni halálának évfordulóján és néha egy üveg bort, néha egy virágot találnak a gondnokok. Egyszer egy sárga papírdarabott hordozott a szél, amit egy fiatal özvegy mentett meg az enyészettől. A papíron ez állt:

"Örökre őrizlek Eloíz. soha nem áll meg a világom, minden zavart 

és kusza, de rád akkor és ott emlékeztem. Megmenteni nem 

tudtalak, ezt örökké sebként fogom hordani magamban. Te voltál a 

minden egykoron, de mind élünk és lépünk. Másfelé kellet hát 

lépnünk.Örökké őrzöm emléked, szerelmed Viktor."

 

 

2013. 03. 14. Útközben