~Vadkutyák~
Csöndes éjszaka van. Ma még nincs telihold. Érzem egy rohamosan közelgő nagy csata szagát. A tó partján ülök. Az ég tiszta, a hold ezüstösen tükröződik a víz felszínén. A többi kutya már rég alszik. Ez van, ha valaki őrködik. Egész éjszaka alvás nélkül. Persze könnyű. mivel aludtam előtte egész délelőtt.
Szeretek őrködni, ilyenkor este minden olyan csendes. Ilyenkor a zajos kétlábúak is alszanak. Hirtelen idegen szag üti meg orromat. Egy idegen kutya. Minden törzs kutyájának ismerem a szagát, de ezt nem udom hova tenni. Lassan közeledik. Óvatosan. Felállok és a szag irányába fordítom a fejemet. Egy fekete, lógófülű kant pillantok meg. Bizonytalanul közelít felém. Lépései halkak- alig hallom, ahogy lép. Már itt van az orrom előtt. Lehajtja a fejét- mintha meghajolna. Halkan szuszog, vár valamire. Hosszú másodperceknek kellett eltelniük, mire rájöttem mire vár, rám vár, várja, hogy megszólaljak. - Öm... ki vagy te?- teszem fel neki a kérdést, halkan, morgás nélkül. Különös, hogy nem érzek bizsergő késztetést magamban arra, hogy morogjak. - Az emberek Karl-nak szólítottak.
- Ah! Szóval az emberektől jössz, ezért nem ismertem fel a szagod.
- Lehet.
- Viszont itt nem maradhatsz- teszem hozzá halkas, sóhajtva. Milyen furcsa.
- Miért?
- Mert nem hinném, hogy a falka befogadna.
- És te?
Kissé meghökkentett a kérdése. Érzem, hogy szikrázik körülöttünk a levegő. - Én...- Haboztam a válasszal. Igaza volt, én akartam, hogy maradjon. Meg akartam ismerni ezt a különös aurájú hímet. De a fenébe is! A falka engedélye nélkül nem maradhat. - Én... Nekem nem jogom eldönteni ezt.
- Akkor kinek a joga?
- A falkáé, és főleg a vezéré.
- És ha mást kérdezek meg?
- Ki lenne az?
- Ő - mancsával a hátam mögé intett. Megfordultam, döbbenten vettem észre, a hátam mögött a falkavezér állt.
- Szia, Lia!
Először nem jött ki a szó a számon. Nem is vettem észre, hogy jön, annyira lefoglalt Karl.
- Szóval Karl, ha jól figyeltem- szólalt meg megnyugtató hangon.
- Igen.
- A falka tagja akarsz lenni?
- Hát jó lenne.
- Miért?
- Hát gondoltam jó dolog lenne közétek tartozni, mert egy falkában jobban érzi magát a kutya, meg ugye a védelem. Véditek egymást. A közös zsákmány meg ilyenek...
- Heh- és a falkavezér elvigyorodott.
Hirtelen azon kapom magam, hogy hatalmas barna szemeit mélyen az enyéimbe fúrja. Elfordított a fejem.
- Fura figura vagy- mondja és a hímre tekint.
- Meglehet- válaszolja az.
- Nem bánom, maradj velünk. Egy feltétellel.
- Mi lenne az?
- Fogsz valakit- rám néz- és elmész vadászni, pirkadatra mindenki várni fog rád, ha jót akarsz ne késs!
- Igenis!
A falka vezér visszament a csapathoz. Karl éfürkésző tekintettel meredt rám.
- Jó, elmegyek veled- adtam meg magam.
Fejét a magasba emelve megindult , én a nyomában loholtam. Nem dokára egy tó mellett találtunk egy őzcsapatot.
- Várj! kiáltottam rá, mikor őrülten futni kezdett. Megállt és hegyezte a fuülét.
- Taníts!
Bólintottam és elindultam a mező felé. A hím csendben követett. A tisztás széléhez érve erősen kezdett fújni a szél.
- A szél még hasznunkra válik- jegyeztem meg csendben.
Tovább lopakodtunk a bozótban. Az őzek szaga ingerelhette éhes társamat, mivel egyre nyugtalanabban kezdett mocorogni mögöttem.
- Nyugi, elijeszted!
- Bocsánat.
Az őzcsorda mit sem sejtve legelészett tovább. A telihold fénye megvilágittotta a legelőt, a friss tavaszi szél orrunkfelé fújta aa zsákmány szagát. Szememmel a leggyengébb vadat lestem.
- Az őz kicsi, ígyhát kettőt kell elejtenünk, ha nem tesszük meg egyszerre akkor fújhatjuk. Menj a mögé a bokor mögé, vigyázz, hogy mindig széllel szemben legyél. Szemelj ki egy gyengét, vagy egy gidát és mikor jelzek, indulunk. Megvártam, míg elindul a fent említett bokor felé. Lapulva még egy métert mentem közelebb, fejemet felé fordítottam és bólintottam. Ekkor megindult a hajsza. Lélekszakadva rohantam a nagyra nőtt, öreg gím után. Sikerült utol érnem. Felugrottam és a hátsójába mélyesztettem fogaimat. Az állat fájdalmas üvöltése megborzongatta a kora tavaszi erdő csendjét. A zsákmányom rúgott egyet, ugrált, de hiába: fogaim átszakították ínszalagjait. Elterült a földön, ekkor a nyakához ugrottam és hozzá láttam a megfojtásához. Tíz perccel később az öreg holtan feküdt állkapcsom közt. Feltekintettem a holdra és elmosolyodtam. Ekkor üvöltést hallottam meg. Karl volt az, aki a holdra vonyított. Én is követtem példáját és diadalunkat hamarosan az egész erdő megtudhatta.
- Vigyük őket a falka barlangja elé.
Elvonszoltuk a tetemeket, de még javában dúlt az éjszaka.
- Láttam egy tavat, miközben titeket kerestelek. Eljössz velem inni?
Bólintottam és megindultunk a tó irányába. A fákkal szegéjezett tiszta vizű érintetlen tóra éppen rásütött a hold fénye. Gyönyörű volt. Pedig nem szeretem a vizet. Mióta az ellenséges falkából az a nagy labrador majdnem belefojtott. Karl combig belegázol a hűsítő nedvességbe, fejével int, hogy kövessem. Vonakodva bár, de belevetem magam a vízbe. A hím a holdat kémleli, aztán rám néz. Gyengéd tűz és a szemében, arcom felé közelít, majd egy nem várt pillanatban megnyal és szája hatalmas vihogó mosolyra húzódik. Miután lemostuk magunkról a vért, visszamentünk a falkához és napfelkeltéig őrködtünk.
- Mikor eszünk?
- Holnap este- válaszolta a vezér- az őrök másnap esznek.
Nehezen, bár de elfogadta. Aznap este Karl arra kér, hogy menjünk az emberekhez, mert nagyon éhes. Nem örültem ezen kérésének, de belementem. Egy tyúkokkal teli ketrec felé vettük az irányt. Kedvesemmel valami baj lehetett, mert mikor a tyúkba harapott fehér hószerű anyag jelent meg a szája körül. Visszatértünk a falkához. Másnap már az egész falkával volt valami gond. Én is kezdtem furcsán érezni magamat: folyamatosan az emberekhez akartam menni. A falka és jómagam is folyamatosan gyengült. Karl két napja eltűnt és félek már nem jön vissza. Azt mondta: ’ Az emberekhez megyek, könnyű zsákmányért. Holnap itt leszek.’. Még mindig emlékszem a gyengéd mosolyra habzó szája körül. Lehet direkt azért ment, hogy megöljék az emberek. Lehet nekünk is ezt kéne tennünk. Egyre éhesebbek vagyunk. Következő nap reggel a falkavezér kijelentette, hogy bemegyünk az emberek falujába könnyű zsákmányért. A falka útra kelt és hamarosan be is értünk a faluba. Egy faluszéli tyúkketrecet fosztottunk ki. A dühös gazda puskával a kezén jött ki az udvarba. A gazda ránk engedte harci kutyáját és eszeveszetten lövöldözni kezdett a levegőbe, miközben érhetetlen szavakat ordibált. A kutya egészen a barlangig követett minket. Hörgött és morgott, mikor leterítettük. fájdalommal telt üvöltésébe beleremegett a korareggeli erdő. Másnap hatalmas lövésekre ébredtünk.
- Lia- mondta a falkavezér csendesen. – Utunk lám itt ér véget, jó volt veled harcolni, farkas lány.
- Köszönöm.
- Amennyire az embereket ismerem, megelégelték, hogy folyton az ő prédájukat esszük és hamarosan ideérnek, hogy kiirtsanak minket. De nem kell félni, harcolni foguk- mondta most már mindenki felé fordulva. – Életünk elveszett az örökké úszó nagy folyamban, melyet, a tettek folyamának hívnak. De ne búsuljatok, jön még egy szebb kor a vadkutyák híres népére. Egy kor melyben emberek nem hozzák ránk a vírusokat és nem irtanak minket ok nélkül. Egy kor hol a fű még zöldebb és zsákmány is van bőven. Ott találkozunk, társaim- ezzel felvonyított az égre. A falka követte példáját és hamarosan a vadkutyák reménnyel teli üvöltése zengte be az erdőt, biztos utat adva ezzel a vadászoknak. Hamarosan meg is érkeztek, puskáik élesen martak húsunkba és megindult életünk egy újabb szakasza.
|